Barátnőm említette, hogy érdekes lehet egy pipacsos kép is. Amivel rögtön kétségek közé taszajtott, nyilván. A piros és a zöld nyilvánvalóan kihagyhatatlan, de dacára a nyári ég nyilvánvaló kékségének, nem akartam kék eget. Már megint nem akartam.
A piros-kék-zöld színösszeállítást szeretem ugyan, de számomra nem nyárias - tudom, nem nekem kellene megítélni. Plusz... a pirosam és zöldem nagyon szeretem, de nem mennek a kékemhez. Igen, ez van: sokszor az határozza meg, hogy mit és hogyan festek, hogy épp milyen festékek állnak hirtelen a rendelkezésemre. Ez a piros és zöld mindketten olyan puha, kerek színek, a kékem pedig éles és direkt, valahogy mintha nem egy palettáról működnének. Úgy éreztem: ütni fogja a másik két színt. Tehát visszanyúltam az imádott nápolyi sárgámhoz. Amilyen színű ég amúgy azt hiszem nincs.
Az alapozás - némileg szentségtörő módon - úgy nézett ki, hogy a nyers, előkezelt vászonra felül sárga és fehér festéket nyomtam közvetlenül a tubusból, alul meg zöldet és feketét. Előkaptam egy másfél centis szélességű, lapos ecsetet, egy papírtörlőt a felesleghez, és addig dolgoztam rajta, míg ez lett a végeredmény. Már csak száradás után néhány piros foltra volt szükség.
