A legszabályosabb, legmerevebb, megszerkesztett képem. Nem valószínű, hogy készül ilyen több, de azért élveztem. A szokásos impulzivitásból adódóan persze gyorsan festettem utána egy káoszost.

Ez a Végre csend című kép részlete. Kakaósbögrét akartam, de valahogy hiányzott a teafilter cédulája vizuálisan... Most, hogy így nézem, a bögrém balra kacska kicsit, de ez van. Valahogy a finommotoros mozgásaim nem olyan precízek, amennyire a szabályos testek festéséhez kellene, azt hiszem. Nem csoda, hogy többnyire fák-virágok-hegyek-mezők vannak a képeimen. 

Aki tud ebben segíteni, bármilyen infóját szívesen várom.

Ez a kép nagyon jólesett. Szeretem, hogy szinte semmi nincs rajta, kellemesen üres, ingerszegény, viszonylag visszafogott színekkel. Pár óra alatt elkészült - nyilván, mivel nemigen van rajta semmi...

A korábbi képeken is látszott, hogy szeretem a rózsaszínt barnával, most kék kiegészítővel próbálkoztam. Kicsit sárgás lett a kék az eredeti elképzeléshez mérten, de nem rossz, nem rossz, kicsit tavasziasabb tőle a nyári kép.

Na kérem szépen. Még mindig nem a kedvencem, de sokkal, sokkal jobb.

Sokáig az volt a gondom a képpel, hogy annyira elvesztem a részletekben, hogy a felület szinte laposnak tűnt, nem volt benne semmilyen utalás a mélységre.

Kevertem egy laza, híg feketés-szürkét, és átmentem az árnyékos területeken, aztán feketével tovább mélyítettem az árnyékokat. Majd kapott egy enyhe szürke réteget a távoli rész. Végül néhány fehér ecsetvonással visszavittem a fényt oda, ahova akartam. Done. Huhh.

Ma felpakoltam egy részletet a Végre csend című képemből. Mondjuk a csend is hiányzik, de a tél még inkább, tehát kerestem egy havas részletet valahol. Erről jut eszembe, hogy fogyóban a fehérem.

Kérdezném a véletlenül erre járó hobbifestőktől - a profiktól nem merem - hogy nekik is állandóan a fehér fogy ki? Vagy én derítek túl mindent egy halom fehérrel? A színek jelentős része pokolian tömény, erőszakos és telített, tehát legalább fehérrel, de inkább szürkével vagy barnával tompítani érdemes. Plusz a háttereim is többnyire világosak, mert az ég, ugye (estemben nem kék, de) világos. Tehát: a fehér folyton elfogy, pedig vagy öt-tízszeres mennyiségben veszem a többi színhez képest.

Ahogy így elnézem, egyébként, egészen elégedett vagyok a hegyemmel.

Csak egy kis részlet, hogy látsszanak az ecsetvonások.

Nota bene: ahhoz, hogy a piros elég vibráló lehessen a feketészöld háttér előtt, a virágok tervezett helyét sárgásfehérrel előfestettem, hogy erre az alapra festhessem a pirosat. Sokkal élénkebb, világosíbb színt kaptam, mintha megpróbáltam volna a sötét háttéren variálni.

Barátnőm említette, hogy érdekes lehet egy pipacsos kép is. Amivel rögtön kétségek közé taszajtott, nyilván. A piros és a zöld nyilvánvalóan kihagyhatatlan, de dacára a nyári ég nyilvánvaló kékségének, nem akartam kék eget. Már megint nem akartam. 

A piros-kék-zöld színösszeállítást szeretem ugyan, de számomra nem nyárias - tudom, nem nekem kellene megítélni. Plusz... a pirosam és zöldem nagyon szeretem, de nem mennek a kékemhez. Igen, ez van: sokszor az határozza meg, hogy mit és hogyan festek, hogy épp milyen festékek állnak hirtelen a rendelkezésemre. Ez a piros és zöld mindketten olyan puha, kerek színek, a kékem pedig éles és direkt, valahogy mintha nem egy palettáról működnének. Úgy éreztem: ütni fogja a másik két színt. Tehát visszanyúltam az imádott nápolyi sárgámhoz. Amilyen színű ég amúgy azt hiszem nincs.

Az alapozás - némileg szentségtörő módon - úgy nézett ki, hogy a nyers, előkezelt vászonra felül sárga és fehér festéket nyomtam közvetlenül a tubusból, alul meg zöldet és feketét. Előkaptam egy másfél centis szélességű, lapos ecsetet, egy papírtörlőt a felesleghez, és addig dolgoztam rajta, míg ez lett a végeredmény. Már csak száradás után néhány piros foltra volt szükség.

A kontrasztokról meséltem az előző kép kapcsán - nos, ez a legkontrasztosabb képem, ami valaha készült. Általában a három szín mellett a feketét és a fehéret csak kiegészítőnek, karakternek szánom, itt viszont főszerepet kaptak. És hát lássuk be: a fekete alapon fehér érdekesebb, mint a fordított verzió. Vagy nem? Nekem igen.

Kiegészítésként égetett umbrát (közérthető nevén csokoládébarnát), és sötét nápolyi sárgát használtam. Ez közérthetően is nápolyi sárga, fogalmam sincs, hogy van-e más neve - abszolút a kedvenc sárgám, fáradt, matt, szürkével kevert árnyalat, remekül használható.

A képnél a feketével szép egyenletesre alapozott felületnek adtam egy kristályfényt - elég vacak az a festék, mindegy, a fénye jó - és azon dolgoztam. Tökéletes száradt fekete vásznon probléma nélkül lehet jó minőségű akrillal dolgozni, nem látszik át, nem foltos.

Igen, ez volt az első tulipános képem. Hirtelen népszerűségében valaki kérte, aztán valaki más is kérte, de már hiába, aztán az első mégsem, de egy harmadik azonnal. Nekem kicsit fakócska, de amúgy kedvelem. Különösen a jobb oldali tulipánágyást.

(Apró és fölösleges infó: nem tudom, minek festek folyton tulipánokat, nem is tartozik igazán a kedvenceim közé. Ezen lendülettel elkezdek egy hortenziás képet tervezni.)

Érdekes, hogy soha, senkinek nem tűnik fel, vagy nem teszi szóvá a fura egeimet. Tekintve a saját kis külön bejáratú háromszínes szabályomat, nem nagyon bírok kék eget festeni, mert nem fér a kék a palettámra. Itt például roppant sárga az ég, de egész jól működik.

Az egész képből - lehet, hogy majd egyszer írok róla - ezt a részletet szeretem a legjobban. (Vagy ezt a részletet szeretem összesen, még nem tudom.) 

Ki akartam próbálni az általában egymás mellett vibráló, harmonizáló színekkel megfestett képeim rutinja után valami sokkal rajzosabb, kontrasztosabb dolgot. A Tulipánok csíkos fal előtt fekete-fehér háttere, erős narancs és lila virágai nagyon kontrasztosak, a színfoltok határozottan elkülönülnek és nem folynak egymásba. Dekoratív. Szeretni meg mégis az egyetlen narancs foltot szeretem a tulipánokkal. Legalább a szirmok peremét vékony feketével kereteztem, hogy illeszkedjenek a kép több részéhez.

Talán kicsit meglepő módon ez a kép azonnal elment, ahogy kitettem a Meskára. Olyan igazi kísérletezős darab, kicsike az egész: 20x30 cm. Az elképzelés az lett volna, hogy sötét pink alapon vörös és narancs virágok nyíljanak - szolidan visszafogott, akárcsak én - amely elképzelést gyökerénél metszett el a rideg tény, hogy nem volt sem pink, sem narancs festékem. Utóbbit még csak kevertem volna valahogy, de előbbit?! Aki azt hisz a rajzórák kedélyes, gyermeki világának emlékei alapján, hogy de hát rózsaszínt lehet keverni fehérből és pirosból, az csúnyán tévedni fog. Persze, valamilyen rózsaszínt lehet. Olyat, amilyet szeretnél, azt biztosan nem. Különösen erősen pigmentált, telített színeket nem tudsz keverni a többiből.

De félre bú. Tehát pirosból, feketéből, barnából és egy kevés fehérből összejött ez a... mondjuk... mályva? Kellemes szín, szó se róla, és az Aldibal ötösével vásárolható Akril izéket kipróbáltam a tetején. Ilyen ötös pakk, egy struktúrpaszta, egy gyöngy-, egy kristályfényű fehér tubus, egy alumínium meg egy arany festék.

Ha már, akkor elmondom, mennyire váltak be. Pokolian alacsonyan pigmentált darabok, tehát festéknek használni reménytelen. Viszonylag rosszul keverhetők, mert inkább nyálkásak, kocsonyásak, mint krémesek. De remek fényt adnak, ezért felület fölé húzni nagyon jól lehet, és egész jól építhetők is, több rétegben jobban fednek. Vigyázni: kicsit foltos. Ja, alapozáshoz rémes, mert a fényes felületen utána csúszik a következő adag festék.

Tehát a mályvára ráaranyoltam, erre következett a barnásfekete ágrendszer és a semmire sem hasonlító narancspiros virágok. (Ha valaki rosszallja a növényeimet, csak vállat tudok vonogatni: ha nincsenek ilyenek, sajnálom, szerintem kellene ilyeneknek is lenniük.) Mivel sehogyan sem néztek ki a háttéren, hiába voltak árnyékolva-kontrasztolva, ezért brutális fehér kontúr mellett döntöttem, és bejött. Hiába, nekem eddig mindig a kontraszt lehelte a legtöbb életet a képekbe.

Ez az a kép, amit gyakorlatilag a Fák, ég, víz, ősz cíművel teljesen azonos festékekkel festettem. Na jó, meg egy kis zölddel, ami miatt van is némi lelkiismeret-furdalásom.

Mert... you see, azt találtam ki magamnak, hogy a képeket három színnel fogom megfesteni. Ez nem véresen komoly szabály nyilván, de segít abban, hogy ha már reménytelenül amatőr vagyok, legalább a képek ne ragyogjanak hetvennégy ripacs árnyalatban. Legfeljebb háromban. A kép harmonikus, egységes marad, ha a technika még nem kiforrott is, legalább nem esik szét a túl-sok-akarástól a végeredmény. Így képenként általában három színt, plusz azok sötétebb-világosabb árnyalatait - ebből adódóan feketét és fehéret - használok.

Itt a rózsaszín-barna-sárga mellé még a zöld beóvakodott. Szerintem nem zavaró, ennyi ellenpont kellett, de lehetnek persze eltérő vélemények.

Egyelőre egyébként élvezem, hogy ezek a színek egész jól használhatóak együtt. A feketével pokolian kell vigyázni, minden vele kevert színt beszürkít, hideggé és koszossá tesz, ezért inkább töményen használom. Egyedül a barnával működik jól. A barnát viszont a sárgával nem érdemes keverni (számomra meglepő módon), mert hideg, zöldes, kellemetlen színű az eredmény. Azt hittem, kapok egy kellemes, meleg, világosabb barnát, de nem - szóval óvatosan. Lehet, hogy másik sárgával próbálkozom majd még. Az egymásra festés viszont bevált - ha világosabb, sárgásabb tónusú barnát szeretnék. Így kevésbé torzultak az árnyalatok.

Ez az első akrilkép, amit életemben valaha festettem. 70x120 cm, mert nem rettenünk meg a méretektől. Férjem kérte, hogy valamit dekoráljak az irodája falára - az iroda vajsárga, mint általában az irodák, egy darab feltűnő, mohazöld fallal. Arra kellene valami etvasz.

Vettem olyan színeket, amelyekről úgy gondoltam, illenének oda: a szoba színeihez simuló sötét nápolyi sárgát, mélységet adó égetett umbrát, meg egy korall árnyalatot, hogy komplementere legyen a mohazöldnek, és ne aludjunk el a nagy merő harmóniától a munkatér közepén.

Annyit tudtam, hogy alapozni kell, tehát ezeket a színeket random felmázgáltam a vászonra, és enyhén nedves szivaccsal eldolgoztam - a fenti képhez hasonló színeloszlást eredményezett. A téma erről jutott eszembe, mert - őszintén - előtte még fogalmam sem volt, milyen lesz a végeredmény. 

Aztán száradás után az eget kicsit simábbra, sárgábbra igazítottam, a vizet még simábbra, csak vízszintes vonalakkal dolgozva, és a vízre boruló sötét pacákat fának nevezve ki elkezdtem cicerézni a részleteket. Majd kiderült: ha valódi mélységet akarok, elő kell kapni a fehéret és a feketét is, mert nem kapok épeszű kontrasztokat anélkül. 

És íme, ez lett a végeredmény. Én szeretem, a férjem szereti, a kollégáknak állítólag tetszik.